Mindenkit összeköt

A halál. De senki se meséli el, mit rejt.
Érdekes, általában ragaszkodom az életemhez, nem vagyok egy nagy depressziós. De sajnos őrlődök én is, magamon segíthetek csak és ez az ami a legtöbb zúzódást okozza. Van alkalom, amikor teljesen demotivált vagyok lüktető szívem fele. Van az úgy, hogy talán nem is érdekelne, ha szembe találnám magamat vele, mert eddig úgy érzem, nem félek. Sajnos. Látom, hogy kezd felemelkedni az a függöny, amivel eddig eltakartam a mocsarat...de lehet újra nagy erőt veszek magamon és a karnist újra a helyére rakom. Meddig lehet ezt tűrni vajon? Napra nap, hétre hét. Az elején barátságos, aztán kezded megunni, majd elakarod lökni. De persze mik ezek, ha nem próbák? Felkészítenek téged a felnőtt korodra, mikor majd döntened kell, hogy mit mondasz a gyermekednek, mikor megkérdi, hogy Anyu miért halt meg, etecera. De ha az életnek igazából nincs is olyan értelme, amit egy egyedülálló ember, önmagában áttudna érezni, megtudná érteni és küldetésének érezné, akkor valaki mondja meg nekem, frankón a szemembe nézve közben, hogy mi az, amiért én itt vagyok? Mert ha nincs célom, nincs holnapom; csak egy következő mai napom.
Tehát így érzek. Alone. Lehet röhelyes lesz ezt majd hónapok évek múlva vissza olvasni, lehet ripacsnak fogok tűnni a magam szemében, vagy valami gyászosabbnak..szánalmasnak. De a hangulat változás jogát fent tartja a szív.
Miért is írok ilyet. Hazafele dugó volt, középső választón mentem végig. Egyszer egy busz az ellenkező sávban elindult és angyon gyorsan közeledtem. Hirtelen a fejembe ötlött, hogy milyen egyszerű lenne, a sok küzdelem helyett, ami persze relatív és az elkeseredettséget egy szimpla, spontán kormány rántással a másodperc tört része alatt a Volvo busz szélvédőjére kenni? Esélyem se lenne végig gondolni a hirtelen támadt ötletet, pont ezért ilyen tökéletes. Mit számít ez? Önző halál, de ha már a sajátom, had legyen önző.
Irónikus, hogy egész tekerés alatt ezen törtem a fejemet, képletesen ;)
Nyugi, a vég még bőven nincs itt.