Lelapultam estére, egész nap csináltam a szobát, aztán 2 órát a cangát és ekkor volt 22:30. Innentől kezdve beborultam rendesen, ahogy szoktam esténként. Azt hiszem hiányérzetem van, de még nem tudom, ki iránt...Érvek és ellenérvek sorozata van a fejemben és ami a legbosszantóbb, az hogy minden belassult..türelmet kér a sors, pont amikor nem rendelkezem olyannal. Össze vagyok zárva magammal, tényleg kezdem úgy érezni, hogy mindent csak a saját életemért csinálok, kínos ez nekem, mert én nem az a fajta vagyok. De mindez kényszer..belevittem magam egy szűrő rendszerbe...magyarul válogatok, túl sokat fontolok és váratom a dolgokat, amik fontosak. Nem vagyok már a régi, nagyon nem. Újra máshogy látom ezt az..anyagi világot..életet.. Néha még az is a fejembe ötlik, hogy mi értelme van az egész hajtásnak? Nem lehetne csak kiülni egy rétre, ahol nem szomjazok nem éhezek, egyszerűen csak vagyok? Vagy mint egy lélek, vándorolni az űrben, megnézni az üstökösöket közelről vagy csak belefúrni magad az örök távolságba...Nem vagyunk szabadok, egyáltalán nem...megkötjük a saját kezünket, már azzal is, hogy gondolkodunk, ha picit odafigyelünk erre, még bele is őrülhetünk..
Ki tekertem szigetre az előbb, gondoltam helyre jön a kedvem, hisz mindig így van..de nem.. csak átalakult, sokkal nyíltabb lett a depresszióm. Ez remélem a beteljesülés előtti gödör, hiszek benne, hogy lesz aki felsegít, vagy csak ledob egy kötelet, amin én szívesen felmászok.

Amúgy a sziget..egyszerre sírtam és nevettem.
A vihar lesöpörte az embereket a hídról, zavartalanul hajtottam.
Átemeltem őt a híd alatt, majd megnyergelve lezúgtam a kútig.
Nincs itt senki...tudod ki volt ott? Ezernyi halott..
A szelek serege előtt volt, ki leborult, de volt ki a végsőkig harcolt.
Rajtuk hajtottam át, roppantak az abroncs alatt, talán még érezték..
Még ott táborozott az ellenségünk, s barátunk, de már éreztem, lassan elmennek.
Hárman maradtunk, mi és a fák. Egyetlen fénypont voltunk a sötétségben.
Van egy alagút, ahol az árnyak játszanak a fantáziáddal, kitekerik a nyakadat.
Ott mindig végig megyünk, de már nem borzongok, én is játszok.
Még mindig, sehol egy lélek, kit láthatok. Egyre titokzatosabbnak látszik.
Ez megy végig, a játék és a keresés, de mindkettő eredménytelenül.
Hídtól hídig mentem, majd vissza, nem volt több, mint fél óra, ha az órát néztem.
Mégis ilyenkor az idő egyszer rohan, máskor meg pihen, s nem mozdul.
Sokan szerették ezt a helyet, nem véletlenül. Átkarol.
Hazafele a szél barátommá vált, végig tolt, fogta a hátam, ez ritka eset :) .
A nagy vörös kapu néha a cellámat jelképezi, de igyekszem elűzni a gondolatot.
S hinni.